Abigail
Múlt
Finom
fény szűrődött be a nyitott ablakomon, a fehér függönyök
óvatos táncba kezdtek a hatalmas üvegtáblák előtt. Felemeltem a
kezem, hogy megpróbáljak elkapni egy-egy csillogó porszemet amint
a szobát átvilágító fényben körbe-körbe zuhannak a padló
felé.
Ez
volt az egyik kedvenc jelenetem. Örök időkig tudnék a táncoló
aranyszemekről mesélni, pedig a világ leghétköznapibb
jeleneteinek egyike.
Azt
hiszem talán azért, mert mára valahogy a hétköznapi jelenetek
egy kicsit elhomályosultak.
A
szülinapi gyertyák, hogy vanília vagy csokoládé tortát
szeretnénk-e, az esküvők és temetések, vagy egy egyszerű
hózápor. Sokkal inkább jelentettek fejtörést és bosszúságot,
mint örömöt és megszokást.
Három
hete már annak, hogy a nagyjából mindenkit meglepő pusztító
vírus beférkőzött az otthonainkba, és már senki sem kezeli
titokként vagy megtévesztő illúzióként.
A
katonaságunk és a rendőrségünk persze igyekszik rendezni
sorainkat, de még a vak is látja, hogy egyik napról a másikra
tűnnek el teljes családok a szomszédságból, ami egyébként
eddig egy egész kis békés kertvárosi rész volt.
-
Nézzenek oda, valaki méltóztatott felébredni – köszönt anyám
amikor leértem a konyhába a szobámból.
Úgy
tűnt ma is rendbe fogja tenni a lakást. Immáron legalább
huszadjára egy héten, ma talán a kósza ujjlenyomatok vannak
terítéken.
Inkább
válasz nélkül hagytam és ittam pár korty tejet egy kis müzli
kíséretében, hogy aztán teljesnek ítélve a reggelimet megnézem
mit tartogat a mai nap számunkra.
Apa
és az öcsém egy maketten dolgoztak a nappaliban, Ron iskolai
feladatához kellett, bár még nem mondtuk el neki, hogy
valószínűleg nem kell többet iskolába járnia. Vagy azt, hogy
talán a tanárnője már nem is él.
-
Mi a mai program is a pesszimizmus, Abigail? Vagy végre kezdesz is
valamit az életeddel? - Pillantott fel rám apa, amikor lehuppantam
az egyik fotelbe.
Felsóhajtottam.
Persze,
hogy kezdek. Csak még nem tudom, hogy vattacukrot áruljak az
utcában élőknek vagy muffint süssek. Némi halloween dekoráció
még találó is lehetne. Sírkövek?
-
Igen, ami azt illeti azt hiszem inkább elmegyek és sétálok egy
jót, mert úgy tűnik ma mindenki engem talált meg szálkának!
Választ
sem várva álltam fel és siettem ki a házból. Odakint tökéletes
csend fogadott. Nem voltak madarak vagy autók, gyerekzsivaj.
Csak
a csend.
De
abból legalább akadt bőven.
Egyik
lépés jött a másik után. A lábaim szint önkéntelenül
mozogtak és nem is figyeltem hova megyek, vagy miért. Órák teltek
el így. Néha megpihentem egy padon vagy egy lépcsőn.
Elvétve
voltak odakint emberek, de szinte csakis férfiak és persze a
rendőrség. Pár autóval járták a környéket, a kórházunk
túlterhelt volt de az önkéntesek igyekeztek még így is
helytállni és nem csak a sérültekkel foglalkozni hanem azokkal is
akik komolyan aggódtak.
Azokból
pedig akadt bőven.
Valahogy
a volt iskolám udvarára keveredtem. Lesújtó volt a látványa a
hatalmas kongó térnek, gyerekek, élet nélkül.
-
Tudtam, hogy itt leszel – szólított meg egy hang valahonnan a
játszótér másik végéről.
Az
egyik hintában ültem, ami hangos nyikorgással adta tudtomra
nemtetszését, remélem nem a súlyom miatt nyikorog így. Egy
terepruhás, magas, fiatal srác állt meg előttem. Kék szemeivel
aggódva mért végig.
-
Hiányzik a barna hosszú hajad – ismertem el, és kinyújtottam a
kezem, hogy felhúzhasson, amit meg is tett, így kemény mellkasának
ütköztem. Kezeimmel végigsimítottam tüsire nyírt haján – de
azért így sem rossz, katona!
Elmosolyodott
és egy apró csókba hívta ajkaimat. Napok óta ez volt az egyik
legjobb dolog ami velem történt. Még egy könnycseppet is
elmorzsoltam volna, ha nem örülnék ennyire, hogy itt van és
láthatom.
Mark
volt az egyik legjobb dolog az életemben.
Már
ami eddig adatott belőle. Ugyanis ennek az átkozott gazembernek már
egészen kiskorától feltett szándéka volt szolgálni a hazát,
így alig érettségiztünk le beállt a seregbe. Azóta már eltelt
három év, én az orvosit taposom, ő pedig keresi a magának való
kalandokat.
-
Apád mondta, hogy egy pár órája eltűntél otthonról –
magyarázta mielőtt még feltehettem volna, hogy honnan is tudta,
hol vagyok – és mivel már az egész várost tűvé tettem érted,
csak ez a hely maradt! Bár emlékeim szerint utáltál hintázni!
Mindig rosszul lettél tőle...
-
Ez volt az én magánszámom, a gyerek aki hányingert kap a
hintától! Ha nem vesznek fel az egyetemre, talán már a világot
járnám egy cirkusszal!
Ismét
mosolygott, de aztán szigorú vonásai még keményebbekké váltak,
úgy tűnt nem csak velem viccelődni jött el idáig, hiszen már
lassan két hónapja nem láttam. Tegnap amikor beszéltünk pedig
egyáltalán nem szólt erről az egészről.
-
Beszélnünk kell, igaz?
-
Igaz – bólintott és egy közeli padhoz húzott, egy pillanatra
sem engedte el a kezeimet – el kell innen mennetek!
-
Parancsolsz? - Vontam fel a szemöldököm értetlenül. Mégis hova
mehetnénk?
-
Neked, és a családodnak Abby, nem vagytok itt biztonságban,
napokon belül ide is elérhetnek!
- A
betegekre gondolsz? Azt hittem kézben tartjátok az ügyet...
-
Ők nem betegek – rázta meg a fejét – sokkal inkább élőholtak,
akik ha tehetik megölnek mindenkit aki az útjukba kerül! Borzalmas
dolgok vannak készülőben, és el kell mennetek!
Csend.
Élőholtak?
Komolyan
vitatkozni szerettem volna vele, de annyira rémültnek tűnt, hogy
nem mertem. Láttuk a híradóból, hogy nagy a baj, de azt hittük
csak egy járvány amire napokon belül megtalálhatják az
ellenszert, mint eddig mindenkor.
-
Mark, mi ez az egész? - Fogtam meg finoman vállait, és szemeibe
néztem.
-
Nem mondanak el nekünk túl sok mindent, csak parancsot teljesítünk
és azzal, hogy itt vagyok komoly szabályokat szegek! Abby, ezek az
izék veszélyesek, csak az végez velük ha a fejükre célzol, ha
megharapnak akkor halott vagy, nincs rá gyógymód! Pár napja
felsőbb utasítás jött, sorban el kell foglalnunk a városokat, de
nem evakuálnunk kell, hanem...
Elcsuklott
a hangja. Megtörtnek tűnt és beletelt jó néhány másodpercbe
mire újra összeszedte magát, és megtalálta a hangját.
-
Két nap és ideér a katonaság, keveseket fognak életben hagyni,
pakoljatok össze és olyan helyre menjetek ami nem túl sűrűn
lakott, lehetőleg ne a fő utakon!
-
Keveseket hagynak életben? - Ismételtem teljesen döbbentem –
embereket ölnek?
Nem
szólt semmit. Magamtól is tudtam a választ.
Ha
nem tudják, hogy terjed, azt sem kik a fertőzöttek. Az ő
szemükben ez egy nagyobb jóért való cselekedett is lehetne.
-
Te is öltél már? - Álltam fel mellőle és majdnemhogy
kiabálásnak hallottam saját hangomat – vagy készülsz rá?
-
Parancsot teljesítek...
-
Egy nagy frászt! - Köptem felé dühösen a szavakat – ártatlan
embereket mészároltok le! Nem ez a megoldás, mégis...
-
Nem érünk rá erre, Abigail! Szeretem a hazámat, és azt szolgálni
is! Nem fogok egyetlen egy döntésüket sem megvétózni...
-
Mégis itt vagy – vágtam közbe ellentmondást nem tűrő hangon –
itt vagy és arra kérsz, hogy menjek el!
-
Az ég szerelmére, azért mert szeretlek Abigail, hát nem érted?
Nem hagyhatom, hogy meghalj, te vagy a családod! El kell mennetek
innen! Még ma!
Elhallgattam.
Még
sosem mondta ezelőtt, hogy szeret, és nyilván nem ez a gondolat
lett volna most a legfontosabb mégsem tudtam mellette csak úgy
elsétálni.
-
Mit vigyünk magunkkal? - Kérdeztem tőle egy kicsit még mindig
kábán, de beletörődve.
És
akkor sorolni kezdte. Csak a legfontosabbakat, de olyan volt mintha
egy véget nemérő listát sorolna a víztől kezdve egészen a
gyógyszereken át, a fejszékig. Hosszú óráknak tűnő percekig
beszélt, a felét talán nem is értettem. Tompának és távolinak
tűnt ez a világ. A szemem előtt gyerekek, családok képe jelent
meg, fülemben hallottam a nevetésüket, láttam ahogy itt
játszanak. Magamat amint apám ölelésébe sietek a tanítás után.
Egy talán eltűnőnek látszó világ emlékképeit.
Az
utolsó sorokat ami még megmaradt bennem.
-
Velünk kell jönnöd – álltam fel ismét mellőle, és ezt nem
kérve hanem követelve mondtam – nem kell visszamenned a
támaszpontodra! Szükségem van rád!
-
Nem tehetem – állt fel Mark is, és ismét megfogta kezeimet,
mintha attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban eltűnök
mellőle – kötelességeim vannak!
-
Kötelességek? - Ismételtem sírós hangon, valahol a hisztéria
csinos kis határán egyensúlyozva – és mégis kinek? Az
államnak? Az elnöknek? Már nem számít, Mark! Ha tényleg igaz
amit mondasz, akkor csak az számít, hogy azokkal legyél akik
szeretnek! Mert én komolyan szeretlek!
A
végét már nem bírtam ki sírás nélkül.
-
Tudom – ölelt meg újra, majd elővette a fegyverét és a kezembe
nyomta, két doboz lőszerrel együtt – emlékszel még, hogy kell
használni?
- A
nagyapám vadász volt, ennél sokkal nagyobbakkal is lőttem már –
töröltem le könnyeimet, szomorúan elmosolyodott, majd ismét
megcsókolt. Azt hiszem ezt szánta búcsúként, kimondatlanul is
tudtam, hogy valószínűleg soha többet nem látom.
-
Mennem kell, siess haza, még ma induljatok el! Kevésbé lakott
területre, csak a legfontosabbakat és a fejükre céloz, Abigail!
Megértetted?
Bólintottam.
Egy
utolsó homlokomra nyomott csók után pedig egyszerűen otthagyott.
Kétségbe
is eshettem volna ahogy távolodó alakja után néztem, de tudtam
ennek nem most van itt a helye. Mark nem hiába jött el idáig,
megszegve valószínűleg a létező összes szabályt amit
megszeghet. Sietős léptekkel indultam haza, pár perc múlva pedig
láthattam, hogy a barátom tényleg igazat mondott és járt nálunk.
Apám ugyanis a felhajtón állt a kocsijával, ha jól láttam pár
kanna plusz benzinnel és elég nagynak tűnő hátizsákokat pakolt
a csomagtartóba.
-
Szedd össze amire még szükséged van, Ron már készen van! -
Nagyon zavartnak tűnt. És nem az izgulós- kapkodós értelemben.
Félrebillentettem
a fejem, meg akartam kérdezni, hogy mi történt de apa nem is
nézett rám. Mark nem ijeszthette meg ennyire, igazából azt is
csodálom, hogy hallgatott rá, ugyanis sosem bírta elviselni a
srácot. Emiatt nem is olyan vékonyka ellentét ékelődött be
közénk apával az elmúlt években.
Bűnösnek
is érezhetném magam amiért egy fiú miatt képes vagyok és voltam
is veszekedni a saját apámmal, de Mark több mint „egy fiú” és
mindig is az volt.
-
Történt valami, apa? Mármint azon túl, hogy Mark itt járt...
-
Nem is hittem neki – csapta le a csomagtartót – már ne is
haragudj, de tudod, hogy nem jöttünk ki túl jól egymással!
Persze, hogy nem akartam neki hinni amikor gyógyíthatatlan
betegségről, élőholtakról és világvégéről beszél a fiam
jelenlétében!
Nemrég
azt hittem én vagyok hisztérikus, de az én kis magánszámom semmi
volt ehhez képest.
-
Igaza volt – rogyott térdre és sírni kezdett, ami több volt,
mint rémisztő. Még sosem láttam sírni apát – Ron és anyád
kint voltak a kertben, amikor...amikor a szomszédból egyszer csak
átjött az-az izé, és megtámadta őket! Megharapta anyádat!
Egyszerre
csengtek fel Mark szavai bennem. „Fertőzött, nincs gyógymód,
élőhalott...a fejére célozz...” Megráztam a fejem és leültem
apa mellé.
-
Kórházba kell vinnünk, utána pedig elmennünk innen! - Törte meg
a csendet pár perc múlva – de azért ránézhetnél, te is!
-
Még csak harmadéves vagyok apa, nem hiszem, hogy...
-
Hidd el Abby, a világban ami az elkövetkezendő években vár ránk,
már ha igaz amit mondanak és nem lesz gyógymód, a három év
orvosi, több, mint elég lesz a reményre!
Nem
válaszoltam, csak bólintottam és felkászálódtam mellőle, hogy
gyorsan összepakoljak. A szobámba belépve egyetlen súlyos
gondolatként nehezedett rám az egész gyerekkorom. A még a
nagymamám által festett vörös rózsák a fehér falon amelyekhez
annyira ragaszkodtam, hogy egyetlen festésnél sem hagytam őket
eltüntetni, a bútorok, a sok-sok fénykép, könyvek, illatok. Nem
tudtam, hogyan szelektálhatnék. Itt volt minden ami valaha voltam.
Hogy
engedhetném el ezt az egészet, egyik pillanatról a másikra?
Hiszen
csak néhány órája mentem el, hogy történhetett ez?
Leültem
az ágyam szélére, el akartam morzsolni pár könnycseppet de nem
ment. Egyszerűen úgy éreztem nincs erőm, már sírni sem. Pedig
még semmit sem tettem, hogy belefáradjak.
Kapkodva
szedtem össze néhány holmit a ruhákon túl, fényképeket, pár
üres füzetet és íróeszközöket, a kedvenc könyvemet. Csupa
olyan dolgot ami tényleg nem volt fontos.
Azután
lesétáltam a nappaliba, Ron egy apró hátizsákkal a hátán állt
a lépcső alján. Lehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát és
összekócoljam sötét fekete haját, majd megkértem, apa is
megjelent és megkért, hogy segítsek anyát kivinni, csak még
előtte kiszaladt, hogy a kocsiba ültesse az öcsémet.
Kiszáradt
torokkal, lomhának tűnő, hangtalan léptekkel indultam a szüleim
szobájába. Anya az ágyban feküdt. Arca kipirult, motyogott
valamit álmában, a karján lévő kötés pedig átázott a vértől.
Végigsimítottam
homlokán, tüzelt az egész teste, nagyon magas láza lehetett,
ajkai kiszáradtak, valószínűleg fájdalmai lehettek.
Az
összes rokonom azt mondta, hogy a vonásaim az édesanyámra
emlékeztetik őket. Sosem hittem nekik, sőt. Általában hevesen
tagadni próbáltam. Nem jöttünk ki túl jól, mindig is apára
akartam hasonlítani. Most viszont ahogy itt fekszik előttem csak
arra tudok gondolni, hogy igazuk volt.
És
ezzel a tudattal kell leélnem hátrelévő életem összes napját,
fájdalmasan emlékeztetnem magam akárhányszor csak tükörbe
nézek, vagy apám szomorú tekintetét magamon érzem majd.
-
Szeretlek – súgtam a fülébe és homlokon csókoltam – nagyon
szeretlek anya, kérlek ne haragudj rám...
Azután
minden összemosódott. Apa nem lett volna rá képes, így rám
maradt a feladat, hogy megtegyem. Egyenesen a halántékához
szorítottam a hideg fémet, és meghúztam a ravaszt.
Bum.
És
vége volt. Már nem érzett semmit, nem fájt neki többé és egy
olyan világnak a végén hunyta álomra szemeit amelyet szeretet.
Lelketlen
szörnyetegként sétáltam ki az autóig. Ron pár játékkatonával
játszott a hátsóülésen, apa pedig mozdulatlanul nézett rám.
-
Abby? - Szólított meg, de nem válaszoltam, csak beültem a kormány
mögé és görcsösen szorítottam azt. Olyan erősen, hogy
ujjperceim elfehéredtek. Vissza kellett nyelnem a sós
könnycseppeket. Nem volt rá idő.
Annyi
mindenre nem lesz még idő.
Apa
beszállt mellém az anyósülésre, rászólt az öcsémre, hogy
üljön vissza a helyére, majd szólt, hogy induljak.
Három
év.
Még
jó, hogy jutottam el a végéig és nem tettem le az esküt.
Az
a gyógyításra szólna.
Nem
pedig a gyilkolásra.
Bőven
a nap végére értünk amikor elindultunk. Úgy rohant el
mellettünk, mintha azt akarná, hogy észre se vegyük, hogy ne ő
legyen a hibás. A tetteinknek kell, hogy emlékezetessé tegyék,
mert a Nap holnap ugyanúgy felkel, mint ma, ismét megjelennek a
táncoló, aranyló porszemek a gép pedig őröl tovább.
Csendesen
és magányosan.
Csak
mi leszünk gondterheltek, mert mi maradunk éjszakára is.
A
sötétség pedig újra félelmetessé válik majd.
Gyereknek
és felnőttnek egyaránt.
Mindenkinek
aki lélegzik még.
Az
éj ugyanis sötét katonákat küldött a világosságba,
rettegésben tartva az embereket, hogy már semmi nem lesz
ugyanolyan.
Mint
akkor.
~*~
Jelen
Kissé csípős volt az éjszaka, a délelőtti meleghez képest.
Vacogva húztam összébb magamon a kabátomat, de azért egy
pillanatra sem cseréltem volna senkivel. A fűben feküdtem és
bámultam a csillagokat a sötét égbolton. Régen is ez volt az
egyik kedvencem, most pedig, hogy lassan értelmét veszti minden,
igazán nem kárhoztat érte senki. Szerettem reménykedni a
csillagokban.
Még ha eleget is tanultam az igazságról. Mára rájöttem, hogy a
tudás és az ésszerűnek tűnő magyarázatok ugyanolyan
törékenyek, mint a legostobább elméletek. Mégis ki a pokol hitt
volna nekem öt évvel ezelőtt, ha azt mondom neki hallottak fognak
az utcán mászkálni és az eddig ismert szabályaink a porba
vésznek?
Így maradt az elméletem, miszerint a csillagok egy-egy szerettemet
jelölik akik egy sokkal jobb világról figyelnek minket. Már ha
nem untak még rá a sok mocsok közepette.
- Hé – telepedett le mindkét oldalamra egy-egy vendégünk. Rick
és Daryl. Úgy tűnt nem sokáig élvezik a vendégszeretetünket.
Legalábbis egyenlőre. Nem hinném, hogy most látom őket utoljára.
- Csak meg akartuk köszönni a segítségedet – kezdett bele a
hálálkodásba Rick – nem biztos, hogy túléltük volna, ha...
- Túlélték volna – vágtam a szavába – a fél karomat tenném
rá, hogy mindig kitalálnak valamit és a végén a dolgok egész
jól sülnek el!
Rick erre elmosolyodott.
- Talán, de akkor is hálával tartozunk neked és mellékesen az
apádnak is! Remek kis közösségetek van itt...
- Van olyan jó, mint a tiétek vagy számíthatunk egy kisebb
háborúra?
- Nem kenyerünk az erőszak – rázta meg a fejét Rick lassan –
nem akarom veszélybe sodorni az embereimet, a családomat! Partnerek
is lehetnénk...
Partnerek.
Kinek kell egyáltalán ellenlábas ha ennyi szövetségesre talál.
- Ezt nem velem kell megbeszélnie, Rick – néztem a szemeibe –
én csak egy egyszerű hal vagyok a tengerben, ha szövetséget akar,
a vezetőkkel kell beszélnie. Crystal Land polgárai pedig vakon
fogják követni őket, mint mindig!
Nem volt kedvem a bájcsevejhez. Egyrészt azért mert nem is
ismerjük egymást, másrészt pedig fáradt voltam és egyébként
is megzavartak az esti pihenőmben.
- Sok szerencsét, Rick! - Nyújtottam oda neki a kezem, hogy kezet
rázhassunk – Daryl én vartam össze a karodon a sebet, egy pár
napig vigyázhatnál rá, ha van orvosotok akkor...
- Nincs orvosunk – vágott közbe ezúttal Rick.
- Akkor egy hét múlva gyere vissza és kiszedem a varratokat, plusz
ha lehet máskor elég vízzel induljatok neki az útnak! A
kiszáradás egy fasza kis vérveszteséggel elég meredek, még a
szuperhősöknek is!
- Nem vagyunk szuperhősök – szólalt meg végre Daryl is, nem úgy
tűnt mint akinek tetszenek a piszkálódásaim.
Nem igazán zavart.
Én tényleg egész jól elszórakoztam.
- Ezt majd magyarázd az unokáidnak amikor arról mesélsz nekik,
hogy túléltél egy zombi világvégét, Daryl!
Tényleg.
Egész jó történet kerekedhetne ebből az egészből.
Még ha egy egész könyvet nem is érne meg, egy képregényre futná
a cselekmény.
Nem igaz?