2016. március 21., hétfő

Első - Ha eljő a másvilág




Abigail


Múlt


Finom fény szűrődött be a nyitott ablakomon, a fehér függönyök óvatos táncba kezdtek a hatalmas üvegtáblák előtt. Felemeltem a kezem, hogy megpróbáljak elkapni egy-egy csillogó porszemet amint a szobát átvilágító fényben körbe-körbe zuhannak a padló felé.
Ez volt az egyik kedvenc jelenetem. Örök időkig tudnék a táncoló aranyszemekről mesélni, pedig a világ leghétköznapibb jeleneteinek egyike.
Azt hiszem talán azért, mert mára valahogy a hétköznapi jelenetek egy kicsit elhomályosultak.
A szülinapi gyertyák, hogy vanília vagy csokoládé tortát szeretnénk-e, az esküvők és temetések, vagy egy egyszerű hózápor. Sokkal inkább jelentettek fejtörést és bosszúságot, mint örömöt és megszokást.
Három hete már annak, hogy a nagyjából mindenkit meglepő pusztító vírus beférkőzött az otthonainkba, és már senki sem kezeli titokként vagy megtévesztő illúzióként.
A katonaságunk és a rendőrségünk persze igyekszik rendezni sorainkat, de még a vak is látja, hogy egyik napról a másikra tűnnek el teljes családok a szomszédságból, ami egyébként eddig egy egész kis békés kertvárosi rész volt.
- Nézzenek oda, valaki méltóztatott felébredni – köszönt anyám amikor leértem a konyhába a szobámból.
Úgy tűnt ma is rendbe fogja tenni a lakást. Immáron legalább huszadjára egy héten, ma talán a kósza ujjlenyomatok vannak terítéken.
Inkább válasz nélkül hagytam és ittam pár korty tejet egy kis müzli kíséretében, hogy aztán teljesnek ítélve a reggelimet megnézem mit tartogat a mai nap számunkra.
Apa és az öcsém egy maketten dolgoztak a nappaliban, Ron iskolai feladatához kellett, bár még nem mondtuk el neki, hogy valószínűleg nem kell többet iskolába járnia. Vagy azt, hogy talán a tanárnője már nem is él.
- Mi a mai program is a pesszimizmus, Abigail? Vagy végre kezdesz is valamit az életeddel? - Pillantott fel rám apa, amikor lehuppantam az egyik fotelbe.
Felsóhajtottam.
Persze, hogy kezdek. Csak még nem tudom, hogy vattacukrot áruljak az utcában élőknek vagy muffint süssek. Némi halloween dekoráció még találó is lehetne. Sírkövek?
- Igen, ami azt illeti azt hiszem inkább elmegyek és sétálok egy jót, mert úgy tűnik ma mindenki engem talált meg szálkának!
Választ sem várva álltam fel és siettem ki a házból. Odakint tökéletes csend fogadott. Nem voltak madarak vagy autók, gyerekzsivaj.
Csak a csend.
De abból legalább akadt bőven.
Egyik lépés jött a másik után. A lábaim szint önkéntelenül mozogtak és nem is figyeltem hova megyek, vagy miért. Órák teltek el így. Néha megpihentem egy padon vagy egy lépcsőn.
Elvétve voltak odakint emberek, de szinte csakis férfiak és persze a rendőrség. Pár autóval járták a környéket, a kórházunk túlterhelt volt de az önkéntesek igyekeztek még így is helytállni és nem csak a sérültekkel foglalkozni hanem azokkal is akik komolyan aggódtak.
Azokból pedig akadt bőven.
Valahogy a volt iskolám udvarára keveredtem. Lesújtó volt a látványa a hatalmas kongó térnek, gyerekek, élet nélkül.
- Tudtam, hogy itt leszel – szólított meg egy hang valahonnan a játszótér másik végéről.
Az egyik hintában ültem, ami hangos nyikorgással adta tudtomra nemtetszését, remélem nem a súlyom miatt nyikorog így. Egy terepruhás, magas, fiatal srác állt meg előttem. Kék szemeivel aggódva mért végig.
- Hiányzik a barna hosszú hajad – ismertem el, és kinyújtottam a kezem, hogy felhúzhasson, amit meg is tett, így kemény mellkasának ütköztem. Kezeimmel végigsimítottam tüsire nyírt haján – de azért így sem rossz, katona!
Elmosolyodott és egy apró csókba hívta ajkaimat. Napok óta ez volt az egyik legjobb dolog ami velem történt. Még egy könnycseppet is elmorzsoltam volna, ha nem örülnék ennyire, hogy itt van és láthatom.
Mark volt az egyik legjobb dolog az életemben.
Már ami eddig adatott belőle. Ugyanis ennek az átkozott gazembernek már egészen kiskorától feltett szándéka volt szolgálni a hazát, így alig érettségiztünk le beállt a seregbe. Azóta már eltelt három év, én az orvosit taposom, ő pedig keresi a magának való kalandokat.
- Apád mondta, hogy egy pár órája eltűntél otthonról – magyarázta mielőtt még feltehettem volna, hogy honnan is tudta, hol vagyok – és mivel már az egész várost tűvé tettem érted, csak ez a hely maradt! Bár emlékeim szerint utáltál hintázni! Mindig rosszul lettél tőle...
- Ez volt az én magánszámom, a gyerek aki hányingert kap a hintától! Ha nem vesznek fel az egyetemre, talán már a világot járnám egy cirkusszal!
Ismét mosolygott, de aztán szigorú vonásai még keményebbekké váltak, úgy tűnt nem csak velem viccelődni jött el idáig, hiszen már lassan két hónapja nem láttam. Tegnap amikor beszéltünk pedig egyáltalán nem szólt erről az egészről.
- Beszélnünk kell, igaz?
- Igaz – bólintott és egy közeli padhoz húzott, egy pillanatra sem engedte el a kezeimet – el kell innen mennetek!
- Parancsolsz? - Vontam fel a szemöldököm értetlenül. Mégis hova mehetnénk?
- Neked, és a családodnak Abby, nem vagytok itt biztonságban, napokon belül ide is elérhetnek!
- A betegekre gondolsz? Azt hittem kézben tartjátok az ügyet...
- Ők nem betegek – rázta meg a fejét – sokkal inkább élőholtak, akik ha tehetik megölnek mindenkit aki az útjukba kerül! Borzalmas dolgok vannak készülőben, és el kell mennetek!
Csend.
Élőholtak?
Komolyan vitatkozni szerettem volna vele, de annyira rémültnek tűnt, hogy nem mertem. Láttuk a híradóból, hogy nagy a baj, de azt hittük csak egy járvány amire napokon belül megtalálhatják az ellenszert, mint eddig mindenkor.
- Mark, mi ez az egész? - Fogtam meg finoman vállait, és szemeibe néztem.
- Nem mondanak el nekünk túl sok mindent, csak parancsot teljesítünk és azzal, hogy itt vagyok komoly szabályokat szegek! Abby, ezek az izék veszélyesek, csak az végez velük ha a fejükre célzol, ha megharapnak akkor halott vagy, nincs rá gyógymód! Pár napja felsőbb utasítás jött, sorban el kell foglalnunk a városokat, de nem evakuálnunk kell, hanem...
Elcsuklott a hangja. Megtörtnek tűnt és beletelt jó néhány másodpercbe mire újra összeszedte magát, és megtalálta a hangját.
- Két nap és ideér a katonaság, keveseket fognak életben hagyni, pakoljatok össze és olyan helyre menjetek ami nem túl sűrűn lakott, lehetőleg ne a fő utakon!
- Keveseket hagynak életben? - Ismételtem teljesen döbbentem – embereket ölnek?
Nem szólt semmit. Magamtól is tudtam a választ.
Ha nem tudják, hogy terjed, azt sem kik a fertőzöttek. Az ő szemükben ez egy nagyobb jóért való cselekedett is lehetne.
- Te is öltél már? - Álltam fel mellőle és majdnemhogy kiabálásnak hallottam saját hangomat – vagy készülsz rá?
- Parancsot teljesítek...
- Egy nagy frászt! - Köptem felé dühösen a szavakat – ártatlan embereket mészároltok le! Nem ez a megoldás, mégis...
- Nem érünk rá erre, Abigail! Szeretem a hazámat, és azt szolgálni is! Nem fogok egyetlen egy döntésüket sem megvétózni...
- Mégis itt vagy – vágtam közbe ellentmondást nem tűrő hangon – itt vagy és arra kérsz, hogy menjek el!
- Az ég szerelmére, azért mert szeretlek Abigail, hát nem érted? Nem hagyhatom, hogy meghalj, te vagy a családod! El kell mennetek innen! Még ma!
Elhallgattam.
Még sosem mondta ezelőtt, hogy szeret, és nyilván nem ez a gondolat lett volna most a legfontosabb mégsem tudtam mellette csak úgy elsétálni.
- Mit vigyünk magunkkal? - Kérdeztem tőle egy kicsit még mindig kábán, de beletörődve.
És akkor sorolni kezdte. Csak a legfontosabbakat, de olyan volt mintha egy véget nemérő listát sorolna a víztől kezdve egészen a gyógyszereken át, a fejszékig. Hosszú óráknak tűnő percekig beszélt, a felét talán nem is értettem. Tompának és távolinak tűnt ez a világ. A szemem előtt gyerekek, családok képe jelent meg, fülemben hallottam a nevetésüket, láttam ahogy itt játszanak. Magamat amint apám ölelésébe sietek a tanítás után. Egy talán eltűnőnek látszó világ emlékképeit.
Az utolsó sorokat ami még megmaradt bennem.
- Velünk kell jönnöd – álltam fel ismét mellőle, és ezt nem kérve hanem követelve mondtam – nem kell visszamenned a támaszpontodra! Szükségem van rád!
- Nem tehetem – állt fel Mark is, és ismét megfogta kezeimet, mintha attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban eltűnök mellőle – kötelességeim vannak!
- Kötelességek? - Ismételtem sírós hangon, valahol a hisztéria csinos kis határán egyensúlyozva – és mégis kinek? Az államnak? Az elnöknek? Már nem számít, Mark! Ha tényleg igaz amit mondasz, akkor csak az számít, hogy azokkal legyél akik szeretnek! Mert én komolyan szeretlek!
A végét már nem bírtam ki sírás nélkül.
- Tudom – ölelt meg újra, majd elővette a fegyverét és a kezembe nyomta, két doboz lőszerrel együtt – emlékszel még, hogy kell használni?
- A nagyapám vadász volt, ennél sokkal nagyobbakkal is lőttem már – töröltem le könnyeimet, szomorúan elmosolyodott, majd ismét megcsókolt. Azt hiszem ezt szánta búcsúként, kimondatlanul is tudtam, hogy valószínűleg soha többet nem látom.
- Mennem kell, siess haza, még ma induljatok el! Kevésbé lakott területre, csak a legfontosabbakat és a fejükre céloz, Abigail! Megértetted?
Bólintottam.
Egy utolsó homlokomra nyomott csók után pedig egyszerűen otthagyott.
Kétségbe is eshettem volna ahogy távolodó alakja után néztem, de tudtam ennek nem most van itt a helye. Mark nem hiába jött el idáig, megszegve valószínűleg a létező összes szabályt amit megszeghet. Sietős léptekkel indultam haza, pár perc múlva pedig láthattam, hogy a barátom tényleg igazat mondott és járt nálunk. Apám ugyanis a felhajtón állt a kocsijával, ha jól láttam pár kanna plusz benzinnel és elég nagynak tűnő hátizsákokat pakolt a csomagtartóba.
- Szedd össze amire még szükséged van, Ron már készen van! - Nagyon zavartnak tűnt. És nem az izgulós- kapkodós értelemben.
Félrebillentettem a fejem, meg akartam kérdezni, hogy mi történt de apa nem is nézett rám. Mark nem ijeszthette meg ennyire, igazából azt is csodálom, hogy hallgatott rá, ugyanis sosem bírta elviselni a srácot. Emiatt nem is olyan vékonyka ellentét ékelődött be közénk apával az elmúlt években.
Bűnösnek is érezhetném magam amiért egy fiú miatt képes vagyok és voltam is veszekedni a saját apámmal, de Mark több mint „egy fiú” és mindig is az volt.
- Történt valami, apa? Mármint azon túl, hogy Mark itt járt...
- Nem is hittem neki – csapta le a csomagtartót – már ne is haragudj, de tudod, hogy nem jöttünk ki túl jól egymással! Persze, hogy nem akartam neki hinni amikor gyógyíthatatlan betegségről, élőholtakról és világvégéről beszél a fiam jelenlétében!
Nemrég azt hittem én vagyok hisztérikus, de az én kis magánszámom semmi volt ehhez képest.
- Igaza volt – rogyott térdre és sírni kezdett, ami több volt, mint rémisztő. Még sosem láttam sírni apát – Ron és anyád kint voltak a kertben, amikor...amikor a szomszédból egyszer csak átjött az-az izé, és megtámadta őket! Megharapta anyádat!
Egyszerre csengtek fel Mark szavai bennem. „Fertőzött, nincs gyógymód, élőhalott...a fejére célozz...” Megráztam a fejem és leültem apa mellé.
- Kórházba kell vinnünk, utána pedig elmennünk innen! - Törte meg a csendet pár perc múlva – de azért ránézhetnél, te is!
- Még csak harmadéves vagyok apa, nem hiszem, hogy...
- Hidd el Abby, a világban ami az elkövetkezendő években vár ránk, már ha igaz amit mondanak és nem lesz gyógymód, a három év orvosi, több, mint elég lesz a reményre!
Nem válaszoltam, csak bólintottam és felkászálódtam mellőle, hogy gyorsan összepakoljak. A szobámba belépve egyetlen súlyos gondolatként nehezedett rám az egész gyerekkorom. A még a nagymamám által festett vörös rózsák a fehér falon amelyekhez annyira ragaszkodtam, hogy egyetlen festésnél sem hagytam őket eltüntetni, a bútorok, a sok-sok fénykép, könyvek, illatok. Nem tudtam, hogyan szelektálhatnék. Itt volt minden ami valaha voltam.
Hogy engedhetném el ezt az egészet, egyik pillanatról a másikra?
Hiszen csak néhány órája mentem el, hogy történhetett ez?
Leültem az ágyam szélére, el akartam morzsolni pár könnycseppet de nem ment. Egyszerűen úgy éreztem nincs erőm, már sírni sem. Pedig még semmit sem tettem, hogy belefáradjak.
Kapkodva szedtem össze néhány holmit a ruhákon túl, fényképeket, pár üres füzetet és íróeszközöket, a kedvenc könyvemet. Csupa olyan dolgot ami tényleg nem volt fontos.
Azután lesétáltam a nappaliba, Ron egy apró hátizsákkal a hátán állt a lépcső alján. Lehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát és összekócoljam sötét fekete haját, majd megkértem, apa is megjelent és megkért, hogy segítsek anyát kivinni, csak még előtte kiszaladt, hogy a kocsiba ültesse az öcsémet.
Kiszáradt torokkal, lomhának tűnő, hangtalan léptekkel indultam a szüleim szobájába. Anya az ágyban feküdt. Arca kipirult, motyogott valamit álmában, a karján lévő kötés pedig átázott a vértől.
Végigsimítottam homlokán, tüzelt az egész teste, nagyon magas láza lehetett, ajkai kiszáradtak, valószínűleg fájdalmai lehettek.
Az összes rokonom azt mondta, hogy a vonásaim az édesanyámra emlékeztetik őket. Sosem hittem nekik, sőt. Általában hevesen tagadni próbáltam. Nem jöttünk ki túl jól, mindig is apára akartam hasonlítani. Most viszont ahogy itt fekszik előttem csak arra tudok gondolni, hogy igazuk volt.
És ezzel a tudattal kell leélnem hátrelévő életem összes napját, fájdalmasan emlékeztetnem magam akárhányszor csak tükörbe nézek, vagy apám szomorú tekintetét magamon érzem majd.
- Szeretlek – súgtam a fülébe és homlokon csókoltam – nagyon szeretlek anya, kérlek ne haragudj rám...
Azután minden összemosódott. Apa nem lett volna rá képes, így rám maradt a feladat, hogy megtegyem. Egyenesen a halántékához szorítottam a hideg fémet, és meghúztam a ravaszt.
Bum.
És vége volt. Már nem érzett semmit, nem fájt neki többé és egy olyan világnak a végén hunyta álomra szemeit amelyet szeretet.
Lelketlen szörnyetegként sétáltam ki az autóig. Ron pár játékkatonával játszott a hátsóülésen, apa pedig mozdulatlanul nézett rám.
- Abby? - Szólított meg, de nem válaszoltam, csak beültem a kormány mögé és görcsösen szorítottam azt. Olyan erősen, hogy ujjperceim elfehéredtek. Vissza kellett nyelnem a sós könnycseppeket. Nem volt rá idő.
Annyi mindenre nem lesz még idő.
Apa beszállt mellém az anyósülésre, rászólt az öcsémre, hogy üljön vissza a helyére, majd szólt, hogy induljak.
Három év.
Még jó, hogy jutottam el a végéig és nem tettem le az esküt.
Az a gyógyításra szólna.
Nem pedig a gyilkolásra.
Bőven a nap végére értünk amikor elindultunk. Úgy rohant el mellettünk, mintha azt akarná, hogy észre se vegyük, hogy ne ő legyen a hibás. A tetteinknek kell, hogy emlékezetessé tegyék, mert a Nap holnap ugyanúgy felkel, mint ma, ismét megjelennek a táncoló, aranyló porszemek a gép pedig őröl tovább.
Csendesen és magányosan.
Csak mi leszünk gondterheltek, mert mi maradunk éjszakára is.
A sötétség pedig újra félelmetessé válik majd.
Gyereknek és felnőttnek egyaránt.
Mindenkinek aki lélegzik még.
Az éj ugyanis sötét katonákat küldött a világosságba, rettegésben tartva az embereket, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan.
Mint akkor.

~*~

Jelen


Kissé csípős volt az éjszaka, a délelőtti meleghez képest. Vacogva húztam összébb magamon a kabátomat, de azért egy pillanatra sem cseréltem volna senkivel. A fűben feküdtem és bámultam a csillagokat a sötét égbolton. Régen is ez volt az egyik kedvencem, most pedig, hogy lassan értelmét veszti minden, igazán nem kárhoztat érte senki. Szerettem reménykedni a csillagokban.
Még ha eleget is tanultam az igazságról. Mára rájöttem, hogy a tudás és az ésszerűnek tűnő magyarázatok ugyanolyan törékenyek, mint a legostobább elméletek. Mégis ki a pokol hitt volna nekem öt évvel ezelőtt, ha azt mondom neki hallottak fognak az utcán mászkálni és az eddig ismert szabályaink a porba vésznek?
Így maradt az elméletem, miszerint a csillagok egy-egy szerettemet jelölik akik egy sokkal jobb világról figyelnek minket. Már ha nem untak még rá a sok mocsok közepette.
- Hé – telepedett le mindkét oldalamra egy-egy vendégünk. Rick és Daryl. Úgy tűnt nem sokáig élvezik a vendégszeretetünket. Legalábbis egyenlőre. Nem hinném, hogy most látom őket utoljára.
- Csak meg akartuk köszönni a segítségedet – kezdett bele a hálálkodásba Rick – nem biztos, hogy túléltük volna, ha...
- Túlélték volna – vágtam a szavába – a fél karomat tenném rá, hogy mindig kitalálnak valamit és a végén a dolgok egész jól sülnek el!
Rick erre elmosolyodott.
- Talán, de akkor is hálával tartozunk neked és mellékesen az apádnak is! Remek kis közösségetek van itt...
- Van olyan jó, mint a tiétek vagy számíthatunk egy kisebb háborúra?
- Nem kenyerünk az erőszak – rázta meg a fejét Rick lassan – nem akarom veszélybe sodorni az embereimet, a családomat! Partnerek is lehetnénk...
Partnerek.
Kinek kell egyáltalán ellenlábas ha ennyi szövetségesre talál.
- Ezt nem velem kell megbeszélnie, Rick – néztem a szemeibe – én csak egy egyszerű hal vagyok a tengerben, ha szövetséget akar, a vezetőkkel kell beszélnie. Crystal Land polgárai pedig vakon fogják követni őket, mint mindig!
Nem volt kedvem a bájcsevejhez. Egyrészt azért mert nem is ismerjük egymást, másrészt pedig fáradt voltam és egyébként is megzavartak az esti pihenőmben.
- Sok szerencsét, Rick! - Nyújtottam oda neki a kezem, hogy kezet rázhassunk – Daryl én vartam össze a karodon a sebet, egy pár napig vigyázhatnál rá, ha van orvosotok akkor...
- Nincs orvosunk – vágott közbe ezúttal Rick.
- Akkor egy hét múlva gyere vissza és kiszedem a varratokat, plusz ha lehet máskor elég vízzel induljatok neki az útnak! A kiszáradás egy fasza kis vérveszteséggel elég meredek, még a szuperhősöknek is!
- Nem vagyunk szuperhősök – szólalt meg végre Daryl is, nem úgy tűnt mint akinek tetszenek a piszkálódásaim.
Nem igazán zavart.
Én tényleg egész jól elszórakoztam.
- Ezt majd magyarázd az unokáidnak amikor arról mesélsz nekik, hogy túléltél egy zombi világvégét, Daryl!
Tényleg.
Egész jó történet kerekedhetne ebből az egészből.
Még ha egy egész könyvet nem is érne meg, egy képregényre futná a cselekmény.
Nem igaz?  

2016. március 15., kedd

Bevezető






Még mindig emlékszem a szomszédunkra. Az egész faluban bolondnak tartották, és megmosolyogták amikor egyszerre több zsugor ásványvízzel és tömérdek mennyiségű konzervvel tért haza.
Anyám mindig leszólta a férfi feleségét és gyerekeit. Mint mindenki, ő is pontosan azt gondolta, hogy soha nem jön el a világvége. De nem így lett. 
Anyám volt a legelső járkálók egyike volt akit megöltem, a szomszédunk pedig a legelső ember akit meggyilkoltak a készleteiért. Egyikük sem élte túl, a mindig mosolygó de fura történeteket mesélő, sokakat megmosolyogtató férfi egész családját kiirtották némi felszerelésért.
Kár.
Igazán hasznát vehettük volna a későbbiekben. 
- Már megint a múlton rágódsz? - Huppant le mellém az avarba Malvin, de nem igazán akartam kinyitni a szememet. Hetek óta nem volt ilyen szép időnk, jól jött egy kis napfény. 
- Csak élvezem a nyarat, az elmúlt napokban úgy éreztem magam, mint egy hal...
- Tényleg el kellene mennünk valamelyik nap horgászni, a felderítők találtak egy helyet ahol nem fertőzött a víz, egy próbát megér! 
Bólintva hagytam rá a dolgot. Még ha pár nap pihenés jól is jött volna a többiektől távol, utáltam horgászni és nagyjából a társaságot is. Ha mennék, azt egyedül tenném. 
- Figyelsz, rám egyáltalán vagy... - kezdett bele a fiú, de mondatát egy éles sikítás szakította félbe, ami valahonnan a közelből jöhetett.
Azonnal felpattantam, mindketten feszülten figyeltünk egy újabb hangra ami némi iránymutatásként szolgálna. 
Nem kellett sokat várni rá. 
Futásnak eredtünk, egyenesen a fák közé, amikor végre közelebb értünk lassítottunk, és egy kicsit távolabb igyekeztünk felmérni a helyzetet. Öten voltak. Három fegyveres köztük egy nővel, és két másik férfi akiket úgy tűnt most fegyvereztek le. 
- Mi legyen? - Kérdezte Malvin halkan - útonállóknak tűnnek! 
- Az a kettő nem - böktem fejemmel a fegyvertelenekre - legyünk igazságosak, tied a legszélső a másik kettő pedig az enyém! 
Még mielőtt ellenkezhetett volna már cselekedtem. Gyorsan kerültem meg őket, nem volt szép de hátulról akartam támadni. Az elsőnél még a meglepetés erejével érkeztem, így egész könnyen ment. Pillanatok alatt a földre került a fejére mért ütésem miatt. Egyiket sem akartam megölni, de azért nem ártott az eszméletlenségük. Malvin még sehol nem volt amikor a második is a földre került és bár azt hittem a nővel lesz a legkevesebb gondunk ügyesen betalált a jobb horga. Egy pillanatra megszédültem, a vörös hajú csaj a hajam után kapott, ellöktem kezét és félve egy újabb ütéstől inkább visszaadtam a kedves köszönését, behúztam neki egyet, Ő pedig egyenesen az egyik fának csapódott, és összeesett. 
Lihegve töröltem le a vért az államról, ennek a ribancnak sikerült felszakítani a felső ajkam. 
A két másik idegen teljesen letaglózva álltak velem szembe, elővettem a pisztolyom és a szakállasra emeltem, míg az időközben befutó Malvin a másik tarkójának szorította. 
- Hé azt hittem igazságosak leszünk! - Méltatlankodott legjobb barátom, mire elmosolyodtam. 
- Nem tehetek róla, a vörösek mindig is irritáltak! 
- Köszönjük - szólalt meg újdonsült szakállas barátom és felemelte kezeit - hálával tartozunk nektek az életünkért! 
Nagyszerű, azzal nagyon sokra megyek. 
- A nevem Rick, ő pedig Daryl, pár mérföldre innen lerobbant a kocsink, és talán egy kicsit sikerült el is tévednünk...
- Talán - hagytam rá majd eltettem a fegyverem - örültem a találkozásnak, Rick! Jó utat! 
Hátraarcot vágtam és már komolyan el akartam innen húzni a csíkot amikor egy újabb tompa puffanásra lettem figyelmes. Visszafordultam. 
Nem Malvin volt az. 
Ellenben Daryl a földön fekve, igencsak sápadtan nem tűnt túl biztatónak. 
Felsóhajtottam és visszafordultam hozzájuk. 
Mennyivel jobban jártam volna, ha inkább halászni megyek.