Második - Eladva

Abigail

Crystal Land egy külföldi milliárdos által épített golfklub volt eredetileg. Hatalmas kőfalai biztonságot nyújtottak a kíváncsiskodók elől, most pedig jó szolgálatot tettek a járkálók ellen. Mélyen az erdőben a sűrű fák között bújik meg a maga hatalmas közösségi házával, sajátos kis faházaival, tóval, garázsokkal. A járvány előtt alig három héttel lett kész az egész, apa tervezte és építette, így nagyjából csak munkatársak tudtak róla. Mi érkeztünk meg elsőnek, két másik családdal akikbe az utunk során botlottunk. Rengeteg fegyverrel utaztak, Malvin és a családja valamikor a hadseregnél szolgált.

Képesek voltak magukra vigyázni, amikor azonban megérkeztünk, azt hiszem mindannyian hálásak voltak a látottakért.

Később jöttek a többiek, és még be is fogadtunk pár embert azóta. Összesen hatvanan éltünk itt együtt, jórészt családok. Apám irányításával átalakítottuk a legnagyobb házat, így bár ha még nem is nagy lábon de kényelmesen elfértünk. Lett orvosi szobánk, iskolánk de még imatermünk is. A komplexum építtetője megszállottja volt a megújuló energiaforrásoknak, így rengeteg napelem állt a szolgálatunkra, különböző szűrőberengések és persze golfütők, bár keveset voltak használva.

Mindenkinek megvolt a maga feladata. Voltak felderítőink, vadászaink, a legtöbb munka mégis az állatok és a föld körül akadt. Igyekeztünk a legutolsó szabad területet is megművelni.

Azt is mondhatnánk, hogy minden annyira idilli volt, de ez hazugság.

Több mint elviselhető az áldozatok száma. Azoké akiket szerettünk, és a falak miatt bevallom nem a járkálók voltak a legnagyobb ellenségeink. Hanem az egyszerű járványok, amelyekre régen volt például oltás gyermekkorunkban, de a régi „rutinműtétek” is súlyos kockázatokkal jártak. Igaz ami igaz, ez az egész évtizedekkel vetett minket vissza. Hiába létezett az elmélet, ha a lehetőségeink korlátozottak voltak.

- Abigail, apád látni akar – húzott vissza merengésemből egy mély hang, amikor pedig oldalra fordítottam a fejem a szememmel is meggyőződhettem róla, hogy engem szólongatnak. Isaac mindössze pár évvel volt csak idősebb tőlem, de mindig adtam a véleményére, ötleteire. Mióta itt vagyunk rengeteg őrültségbe keveredtünk, ami olykor elég komoly következményekkel járt, mégis számíthattunk egymásra.

Komoran felsóhajtottam majd bólintottam és felkászálódtam a földről. Leporoltam a nadrágomat és elindultam a magas fiú után.

- Miért van nálad fegyver? - Vontam fel szemöldököm – azt hittem idebent nem hordhatjuk őket...

- Rick és még egy pár embere visszajöttek, Tom pedig azt mondta jobb a biztonság, így visszakaptunk egy párat!

- Ez igazán megnyugtató – fintorodtam el – akkor gondolom ha csúnyán néznek egyből a szemük közé lövünk!

- Ha valaki lőni fog az maximum én leszek, szóval felesleges emiatt aggódnod! Plusz inkább ők, mint mi, emlékszel?

- A farkastörvényekre? - Gonoszkodtam vele tovább – nem, tudod én még egy olyan országban éltem ahol igazságosan ítélkeznek és...

- Azok az idők elmúltak...

- De én még nem – kiáltottam immáron hangosan – mi még itt vagyunk belőle és mindannyian emlékszünk rá mit lehet és mit nem! Az pedig, hogy fényes nappal fegyverekkel rohangálunk a falakon belül, csak azért mert pár ember segítségért jöhet, minden csak nem normális!

Isaac erre megállt, sötétbarna szemeit rám szegezte.

- Most mit akarsz mit mondjak erre? Hogy köszöntsem őket, talán egy tortával? Ilyen az életünk, akár tetszik akár nem, felesleges beszédeket tartanunk, mindenki tudja mit veszítettünk el!

Igen.

Nekem is pontosan úgy tűnik, hogy mindenki tudja. Létezünk de nem élünk.

Valójában nem tudom miért rágtam be ezen ennyire, de már késő volt rajta elgondolkodnom, mert apám irodája elé értünk Isaac pedig minden szó nélkül fordult sarkon.

A francba.

Ezt már megint sikerült igazán jól kezelnem.

Felsiettem a lépcsőkön, az ajtón pedig kopogtatás nélkül rontottam be.

Családban marad, na.

Odabent egy egész kis népes társaság köszönt vissza, egyedül Rick volt ismerős aki még mindig úgy nézett ki, mint aki öt napja úton van, őszintén ráfért volna egy kiadós alvás. A szeme alatt lévő karikákból ítélve, úgy idestova nyolc év elég lenne. Plusz, mínusz még egy év.

- Hiányoznak a telefonok – vágtam a közepébe, egyenesen az íróasztala elé sétáltam és leültem egy székre – jobban örültem volna egy üzenetnek, mint a kutyáidnak!

- Azt hittem Isaac a barátod...

- Igen a barátom, mindazonáltal még mindig nem vagyok a kutyád akit kedvedre rángathatsz – hajoltam előre, dühös voltam. Nem biztos, hogy így kellett volna intéznem, de jelenleg nem láttam a haragtól.

Apa megköszörülte a torkát.

- Igazad van – szólt csendesen, kék szemei most valahogy, még ridegebbnek tűntek a szemüvege mögül – sajnálom, de sürget az idő. Rick és a barátai csak pár órára jöttek, hogy felajánljanak egy igazán méltányos üzletet, mindkettőnk számára!

Apám és üzletelés. Hölgyeim és uraim.

Tényleg eljött a világvége.

- És mi közöm nekem ehhez? Nem szoktál beavatni a részletekbe, azt hittem, hogy egyedül irányítasz!

- Így is van – állt fel, sokkal magasabb volt a jelenlévőknél, annyi évvel anya halála után még mindig ott csillogott a karikagyűrűje az ujján – viszont neked velük kell menned! Egyrészt azért, mert szeretném látni, hogy kikkel kötünk alkut, másrészt pedig kulcsszereplő vagy, mert orvos kell nekik, fegyverekért cserébe.

Próbáltam higgadt maradni, vagy legalább annak tűnni, de nem biztos, hogy sokáig menni fog. Alaposan megrágtam a szavakat.

- Van elég fegyverünk!

- De nekünk feleslegbe is, és ha egy pár átadásával orvost kaphatunk akkor készek vagyunk átadni őket!

Inkább vagyok kuruzsló, semmint orvos.

- Még sokat kell tanulnom és David...

- David elboldogul nélküled is, pont eleget tanultál, Abigail már döntöttem!

- És úgy döntöttél, hogy eladsz! - Vágtam közbe dühösen, nem igazán találtam értelmes magyarázatot erre az egészre – mi lesz a következő? Szervkereskedelem esetleg az iskola helyett megtaníthatnánk a lányoknak, hogyan legyenek jó feleségek.

- Hagyd ezt abba! - Csapott idegesen az asztalra – mint már említettem, döntöttem! Egy pár embert, gyógyszereket és amire szükséged van magaddal vihetsz, és természetesen bármikor meglátogathatsz minket! Szabad ember vagy Abigail, csak most máshol van rád szükség, ennyi az egész!

Összepréseltem ajkaim.

Hát persze.

A gondosan megtervezett társadalom kiszűri a számára értékteleneket amiből már van egy azon túladunk. Miért nem gondoltam én erre hamarabb?

- Remek – mosolyodtam el a végén kínosan – igazából örülök, hogy ezt mondod, mert ha tényleg szabad embernek tartasz, akkor gondolom van választásom is! Én pedig elmegyek, de nem velük, hanem egyedül.

Csend.

- Egy napig sem bírnád – nézett rám ezúttal Rick , de már rég nem figyeltem rá. Csak felpattantam a székből és kivágtattam a szobából. Nem volt túl drámai vagy légies, de megtette a hatását. Kiérve a szabad ég alá, úgy éreztem újra sikerül levegőt vennem, forgott velem az egész világ, egyszerre megszámlálhatatlan gondolat kergetőzött a fejemben, annyi minden szaladt át rajtam, hogy csak nehezen tudtam a végére érni, és kiválasztani a legfontosabb célt.

Össze kell pakolnom. Már megint.

Ha úgy vesszük elég régen lébecolunk már itt, pár idevezető apróbb bökkenőn túl nem igazán kerültünk válaszhelyzetbe. Az első igazi megpróbáltatások már itt értek minket. De ez még nem jelenti azt, hogy nem tudnám megcsinálni. Komolyan elhiszem, hogy ha nagyon akarjuk akkor bármire képesek vagyunk a józan ész határain belül.

Nem fogom megváltani a világot és hegyeket mozgatni a beszédeimmel de képes vagyok túlélni.

És meg is teszem.

- Valaki nagyon feldúlt ma – állt elém Malvin, karját összefonta maga előtt, csak egy lesújtó pillantást kellett rá vetnem, hogy megértse, ma is bal lábbal keltem, és azzal is folytatom a napom. Egyenesen a házunkba siettem, most tényleg minden annyira valótlannak tűnt. Ha tényleg egyedül akarok menni akkor fel kell rá készülnöm, hogy nem ringathatom magam tovább tündérmesékben. A világ tényleg megváltozott.

És vele együtt az emberek is.

Öt perc alatt végeztem, egy pár ruhán és némi emléken túl, töltényeket és pár fegyvert rejtettem a táskámba. Felkaptam a nyilamat is, egy kabátot, lent a konyhába vizet, pár napra elegendő ételt csomagoltam.

Még utoljára végignéztem a földszinten, kezemet a hideg kilincsen pihentettem.

Isaac és Malvin jól elszórakoztak a tornácunkon.

- Megmondanád, hogy mégis hova indulsz? - sóhajtott fel fáradtan Isaac – már megint összevesztél apáddal?

- Nem – léptem le a lépcsőkön, feljebb tornásztam a táskámat a vállamon – eladott engem!

- Mi? - Állt fel Isaac felém sietett, Malvin pedig szorosan a nyomában volt – mit beszélsz?

- Üzletet kötött, a másik csapatnak szüksége van egy orvosra, mert nincs nekik, de van bőven lőszerük. Apám szerint mi fogytán vagyunk a lőszerből és van két orvosunk, így mindenki jól jár!

Egy pillanatra sem álltam le, egyenesen a kapuink felé tartottam. Az sem különösebben zavart, hogy úgy tűnt a másik csapat is készülődik. Apám pedig egészen az autóig kísérte őket. Milyen idillikus, már látom is a pillangókat és a glóriát.

- Abigail – próbálkozott újra – velük kell menned!

Ekkor ért utol Isaac és Malvin is. Mindketten kíváncsian méregették a kibontakozó helyzetet.

- David, mi ez az egész? - Kiáltott le pár perc némaság után a megfigyelő pontok egyikéről Aya, barna szemei kissé idegesen csillogtak.

- Minden rendben, lányom – csitította a számonkért – csak Abigail, már megint! Nézd, valljuk be vagyunk egy páran akik ráuntak már arra, hogy folyton veled van a gond! Valahogy csak te nem tudsz beilleszkedni közénk, talán egy másik helyen, tiszta lappal a közösség hasznára lehetsz!

Nyelvembe kellett harapnom, hogy megállítsam a felszínre törni kívánkozó könnyeimet, és azt, hogy komolyan behúzzak neki egyet.

- Állj félre – sziszegem végül ajkaim között, de apám nem mozdult. Továbbra is farkasszemet néztünk egymással – állj félre!

- Ha felszállsz arra a buszra, akkor megteszem!

- Abby... - fogta meg a vállamat Malvin, de leráztam magamról. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, igyekeztem elszámolni magamban tízig, de még kettőig sem jutottam amikor kezem önkéntelenül is a fegyveremért csúszott, amit egyenesen a saját apám szemi közé szegeztem.

A férfi hátrébb lépett, minden szem ránk szegeződött, Rick és rögtönzött csapata is előkapta a fegyvereiket, ahogy jó páran még a falról. Malvin és Isaac fedeztek.

- Abby, nem kell ezt tenned – törte meg a pattanásig feszült csendet Rick, próbált megnyugtatóan beszélni, de még neki sem igazán ment. Gondolom úgy jött ide, hogy ez egy biztonságos és jól működő közösség, tele engedelmes, és értelmes emberekkel. Akik felfogják mi egy alku lényege. Én mégis kivételt képeztem.

És nem biztos, hogy csak azért mert kulcsszerepet játszottam az egészben.

Leeresztettem a fegyverem.

- Mi is megyünk – szólalt meg Aya, aki egyébként Isaac barátnője volt – Malvin, Isaac és én is!

- Azt nem engedhetem...

- Nem érdekel mit enged és, mit nem – lépett mellém Malvin – elmegyünk!

Isaac vonásai megkeményedtek. De bólintott és mindhárman hátraarcot vágva elsiettek a lakásaikhoz, gondolom Ők is szerettek volna pár holmit összepakolni. Addig felszálltak a járműveikre, Rick kivételével.

Malvin érkezett meg először. Őt követte Isaac és Aya. Mindhárman felszálltak a kisbuszra.

- Nem lesz baj – fogta meg biztatóan a vállamat Rick, én pedig még mindig apám arcvonásait figyelve bólintottam.

Elengedett és ő is felszállt. Most én voltam a soros. Egyetlen árva szó nélkül fordítottam hátat apámnak, Malvin rám mosolygott az autóból. Vettem egy mély levegőt, visszafordultam az elégedettnek tűnő férfihoz, aki rám mosolygott.

Én azonban nem viszonoztam.

Vagyis nem pont úgy, ahogy ő szerette volna.

Ugyanis tényleg meghúztam a pisztolyom ravaszát, igaz csak a lábára céloztam. Apa hangosan felkiáltott majd térdre rogyott.

- Még szerencse, hogy akad itt egy orvos – morogtam felé, majd tényleg felszálltam az autóra, és mihelyt bezártam magam mögött az ajtót már indultunk is. Magamon éreztem a kíváncsi tekinteteket de nem foglalkoztam velük. Csak leültem az egyik üres ülésre, egész távol a többiektől.

Szívem szerint csak lehunytam volt a szemeimet és én is aludtam volna egy igazán jót, annak reményében, hogy mire kinyitom a szemem újra otthon leszek, járkálók és mindenféle szörnyűség nélkül. De nem tehettem.

- Sajnálom – lépett mellém egy fekete hajú férfi és leült elém, majd a kezét nyújtotta – Glenn vagyok!

Bólintottam.

- Talán nem így...

- Ne magyarázkodj, kérlek – intettem csendre, és feljebb tornásztam magam az ülésen – ha valamit megtanultam akkor azt, hogy mindenki a maga módján próbál meg boldogulni. Vagy így, vagy úgy de az emberek elérik amit akarnak. A túlélésért.

- Nem kell sokat képzelni a dologba – szállt be a beszélgetésbe egy nagydarab vörös is – falak közé viszünk, észre se fogod venni a változást!

Elmosolyodtam.

- Hát persze – nyugtáztam a dolgot, és lehajtottam fejemet – mintha meg sem történt volna!

- Nem kell velük egyetértened, Abigail – vette át a szót Isaac, vállán Aya pihent – az apád undorító dolgot tett, és akárhogy csavarjuk a történetet, erre nincs mentsége!

- Várj – fordította felénk figyelmét Rick és közelebb lépett – David, az apád?

Csend.

Oh igen, gondolom ezt is elfelejtette velük közölni.

Milyen megkapó.

- Volt – hunytam le szemeimet, remélve, hogy nem feszegetik tovább a témát.

És mivel egész komoly csend telepedett a társaságra úgy gondolom, ez ment is.

Senki sem szólalt meg.

Én pedig igyekeztem olyan mélyre ásni a lelkemben, hogy még magam is félek a sötétségben. Mert azt hiszem csak az segíthet rajtam.

Valami ami elemészt.

És elfeledteti velem, hogy milyen egyedül is vagyok.

Az egyetlen aki számított lemondott rólam.

Olyan könnyen, hogy abban sem vagyok biztos, hogy valaha fontos voltam a számára.

Vagy talán tényleg csak átértékelődtek a dolgok, és ma már az olyan kötelékek, mint a család sem számítanak.

Mi is szörnyetegek lettünk.

Bár lehet, hogy mindig is azok voltunk, csak nem akartuk észrevenni.

Eddig.